XII.

Sziasztok!

Utolsó fejezet, reméljük mindenkinek tetszik. Az epilógus a napokban esedékes, örömmel várjuk a véleményeiteket.

Flóra és Vivi

XII. fejezet

Nem tudtam mit kezdeni magammal, beleszerettem. Annyi biztos volt, hogy a jövőben is magam mellett akartam tudni. – Justin Bieber

Tudod gyakran elgondolkoztam a kapcsolatunk alatt, hogy mire lesz ez az egész hívatott. Szerettelek, szerettél, a mai napig így vagyunk ezzel. Mégis hova jutottunk? Nevetséges a mostani életünk. Persze ez akkor is igaz volt mind a kettőnkre. Amikor felkeltem aznap, az előadás napján, fáradt voltam. Tudtam, hogy ott fogsz várni a reggelinél, ez jó érzéssel töltött el, de a készülődés hosszan elnyúlt. Nyúzott voltam, ugyanis Kay egészen hajnalig arról áradozott, hogy megismert egy szexi pasit, aki csak úgy nyaral itt. Örömmel vettem a jókedvét, így nem rondítottam bele, hogy aludni akarok.

Halkan felsóhajtottam, mikor kopogtak az ajtómon, féltem, hogy valami kellemetlen dolog vár majd rám, de helyette ott álltál te, fitten és mosolyogva. Egyből jobb kedvem lett, a nyakadat átkarolva húztalak be a kabinba, s csókoltalak meg.

- Minden reggel ilyen fogadtatást akarok – suttogtad az ajkaimba. Adtál még egy puszit rájuk, majd a kezeiddel jó erősen magadhoz húztál egy ölelésre.

- Mindig megkapod – kuncogtam a nyakadba. Tudtam, hogy elvigyorodtál. – Készen vagy? Ma előadás! – suttogtam. Izgultam, így a hangom tényleg nem volt több mint motyogás, de te meghallottad.

- Remek leszel, együtt leszünk azok.

- Tudom – sóhajtottam, majd újra megcsókoltalak.

A nap lassan telt, mindenki a színfalak mögött sürgött, de az én gyomrom nem csak a fellépés miatt volt mogyoróméretű, hanem mert felhívott anyám, hogy este hétre ott lesznek. Eltudtad ezt hinni? Képesek voltak ezért oda utazni. Nem akartam, hogyan is akarhattam volna? Ha megláttam őket csak a gúnyt és a szenvedést tudtam leolvasni az arcukról. Utáltak engem, próbálták tettetni, de erre bárki rájöhetett, aki beszélt velünk öt percnél többet.

- Kérlek Nadine – sóhajtott Kay már vagy tizedszerre  ugyanis ő adta rám a jelmezem, ezért pedig hálás voltam. Egyedül a gondolataim zavartak. A szüleim, te, a lassan véget érő hajóút, a média. Minden összecsapott a fejem felett, de tudtam, hogy ezeken könnyen segíthetek, csak kell pár perc, míg beszélek veled. – Mindjárt készen vagyok, s mehetsz Justinhoz.

- Honnan veszed, hogy…? – kérdeztem. Ő pedig csak megrázta a fejét, ismert.

- Figyelj rám egy picit, jó? A szüleid seggfejek, ha nem akartak gyereket, minek házasodtak össze? Jó partik voltak egymásnak? Na és? Ha egyszer nem szerették egymást, de anyud teherbe esett, arról nem te tehetsz. Szeretniük kellene téged.

- Kay, te ezt nem értheted…

- Pontosan értem, tudod, hogy igazam van. Ne okold már magad, miattuk! – Nézett mélyen a szemembe, miközben a hangját kicsit megemelte. Hihetetlen volt, hogy erőt tudott adni. Fontos volt nekem, így beismertem, hogy igaza van. – Na látod, mi van még? Ja az iskola. Velem ez után is találkozol majd, ahogy Justin is kerít rád időt. Szereted nem? Akkor meg fogd fel egy nehéz játéknak. Ha ő kell neked, akkor küzdj meg a médiával, s a barna a herceg a tied lesz.

- Mindig annyira egyszerűen látsz mindent. De mi van akkor ha nem működik majd? A szárazföldön nem leszünk minden egyes nap együtt. Nem fogunk összeköltözni és boldogan élni, míg meg nem halunk. Ez nem egy tündérmese – motyogtam. Igazam volt. A mi mesénk tényleg csak közelített hozzá, mégsem vagyunk benne boldogok. Felhőtlenül, csak ebben a pár napban voltunk. De nem bánom, ha kellene újra elkövetnék minden egyes hibát, mert te vagy a legjobb dolog az életemben.

- De lehet az, küzdj érte.

Én ezt tettem. Küzdöttem érted, minden egyes pillanatban. Megérte? Igen. Csak ne fájna most annyira, csak ne gyötörnének újra a kétségek belül. Rettegek a jövőtől, mindig is ezt tettem. Soha nem engedtem senkit közel magamhoz, mert belém tapostak. De te most is itt vagy velem.

- Lassan kezdünk. – Nyitott be Leila. Mind a ketten bólintottunk, majd ezt látva beljebb lépett, s megállt mellettem. – Boldog vagy, mind a ketten azok vagytok. – Ezt csak úgy kijelentette, miközben az arcomat fürkészte. Igaza volt. – Örülök nektek, Nadine. Bár tudom, hogy vannak kétségeitek, segítek bennük ha tudok. Justin erős, ahogy te is, így nem féltelek titeket. De a média erős játszótárs, viszont egyet ígérj meg nekem: Justinban soha ne kételkedj. Imád téged, harcolni fog a szerelmetekért.

- Köszönöm lányok, komolyan – mosolyogtam a két barátnőmre. Lehet, hogy akkor még nem ismertem ennyire ezt a szőke lányt, de tudtam, hogy számíthatok rá. Így is volt, sőt most is így van.

- Na menjünk, mert kezdünk – nevetett Kay, majd belém karolt, s kihúzott az öltözőből. A színfalak mögött a szüleim álldogáltak, merev háttal, s mű mosollyal. Én is felvettem ezt a viselkedést, majd hozzájuk sétáltam. Amint odaértem gyenge puszikkal, s félszeg ölelésekkel üdvözöltük egymást, majd odaléptél te is. Nem tudtam miként kéne viselkednem, mert a hajón mindenki tudott rólunk, de a szárazföld más övezet volt. Felsóhajtottam, majd a kezedért nyúltam. Nem érdekelt mit gondolnak, a barátom voltál, s szerettelek.

- Nadine, megmagyaráznád, kérlek? – sziszegte felém anyám. Megráztam a fejemet, feleslegesnek tartottam a hegyi beszédet, ő jobb volt ebben. – Kisasszony nem tudom mit képzelsz magadról, de nem feküdhetsz le mindenkivel, aki a te korosztályodban híresnek számít. Sok pénzünk van, fizetünk azért, hogy makulátlan híred legyen, s a népszerűséged az egeket verdesse a Tv-ben, de ezt még mi sem értjük. Ugye? – fordult apám felé. Felkuncogtam, ugyanis ő olyan riadt képet vágott. – Hogy merészeled? – Ragadta meg anya a karom, mire azonnal arrébb húzódtam, és te átölelted a derekam.

- Ne haragudjon asszonyom, de nem értem önt. Miért feltételezi, hogy a lánya csak azért van velem, mert híres vagyok? Szeretjük egymást.

- Persze – nevetett fel szarkasztikusan. Megrántottam a vállam, majd rájuk mosolyogtam, s ott hagytam őket, magammal húzva téged is. Egyáltalán nem lepődtem meg a viselkedésükön, azon meg végképp nem, hogy a következő hónapokban már jó partinak találtak téged, hiszen a kislányuk így még híresebb lett. Szánalmasnak tartottam őket.

Az előadás végénél jártunk. Nate éppen a saját dalát énekelte nekem, arról, hogy mennyire szeret, s nem akar elhagyni. Ez a dal volt az, mikor megkértelek, hogy segíts benne. Nem ment volna nélküled, a mai napig hiszek ebben. S ahogy láttalak velem szemben ülni a zongoránál, most is él bennem a gyanú, hogy ez a dal nekem szól. Oda illő voltál, Nate karakterét nem kellett megformáznod, mert te voltál az. Nate egy elveszett srác volt, míg meg nem ismerkedett Julie-val. Ismerős, ugye?

Mondd, hogy jobban szeretsz,

Mint azelőtt.

És ne haragudj, hogy így kell lennie,

De haza jövök,

Haza fogok jönni,

És ha azt kéred, hogy maradjak,

Maradni fogok.

Megpróbáltam nélküled élni,

De könnyek hulltak a szememből.

Magányos és üres vagyok,

Istenem, szétszakadtam legbelül.

Felnézek a csillagokra,

Remélem, te is ezt teszed.

És valahogy közelebb érzem magam,

És hallom, ahogy mondod...

Oh, oh, hiányzol.

Oh, oh, kellesz nekem.

Beléd habarodtam, mint Nate-be vagy Justinba. Mind a két személy egy és ugyanaz volt, de addig nem jöttem rá. Viszont akkor, szemben állva veled, hallgatva a dalt rá kellett ébrednem, hogy boldog lehetek, veled, de ezt az időt valahol, valaki számolja. Mert olyan szó nincs, hogy örökre.